Július 8-án eltemették Horn Gyulát.
Nyugodjon békében. Családtagjai, barátai és elvtársai fájdalmában én is osztozom.
A temetésén nem vettem részt. Bár állami temetés volt, határozottan sajnálom, hogy nem hangzott el az Internacionálé.
Horn Gyula nemcsak államférfi – miniszterelnök volt, hanem pártpolitikus, pártelnök is, és annak a pártnak amelynek tagja, és a másiknak, amelynek az elnöke volt, a mai napig az Internacionalé a hivatalos himnusza. Én magam is egy pártban voltam vele 1989-ig, sokáig az elvtársam is volt, megérdemelte volna az Internacionalét. Mi azért hallgassuk meg, Horn Gyula emlékére. https://www.youtube.com/watch?v=3u_Ujht6U4I
Jómagam Horn Gyula pályafutásából a a híres drótvágó jelenetre emlékezem leginkább. 1989. június 27-én történt, Horn Gyula és Alois Mock osztrák külügyminiszter Sopronnál megvágták a vasfüggönyt, és ez elvezetett a Berlini Fal leomlásáig. Nem véletlen, hogy a temetésen oly nagy számban képviselték magukat a németek.
Én valamikor a Szovjetunióban, Leningrádban voltam diák. (Horn Gyula Rosztovban, ime még egy párhuzam az életünkben, a párttagságon kívül.) A nyári és téli szünetek nagy részében rohantam az NDK-ba, Berlinbe. Elővizsgák formájában letettem a félévi vizsgákat, majd hazavonatoztam Mátészalkára. Két-három nap itthon, aztán vonatra szálltam, Budapest-Prága - Berlin. Visszaút pedig Berlin-Drezda- Budapest- Mátészalka, onnan pedig Leningrád.
Odaúton Prágában töltöttem két-három napot, majd Berlinben közel egy hónapot, visszafelé pedig Drezdában álltam meg, általában két napra. És ezt az egész túrát összesen hét alkalommal ismételtem meg.
Nászúton is a németeknél jártunk, szóval teljesen bele voltam zúgva az NDK-ba. Gyönyörű tájak, gazdag múzeumok, a magyarokat különösen kedvelő németek, kiváló sör- és nem igazán tünt fel, hogy maguk az NDK-sok nincsenek elragadtatva a saját országuktól. Én Berlinben és Potsdamban naponta jártam a Fal mellett, tudtam, hogy ott vége van a világnak, de ez valahogy természetes volt. Az S-Bahnról át lehetett látni Nyugat-Berlinbe, néztük a nyugati tv-t, de nem berzenkedtem.
Később hivatásos katona lettem, politikai tiszt, és Szombathelyre kerültem szolgálni. Egy panelház tizedik emeletén laktunk, közvetlenül a városi stadion mellett, és az ablakból messzire be lehetett látni Ausztriába. (Hegyek és erdő.) Egyszer-egyszer felmerült bennem, hogy jó lenne esetleg át is menni, - különösen Bécs izgatott – de végül is nem történt tragédia, hogy nem mehettem.
A nyugati határszélre áttelepült magyar állampolgárként azonban feltünt, hogy a határt milyen szigorúan őrízték. Számos alkalommal igazoltattak akár a vonaton, akár a Szombathely környéki településeken, ha valahova elmentünk templomot, kastélyt, arborétumot nézni. Amúgy a helyi határőrökkel jó cimboraságban voltam, még helikopteres határbejárásra is elvittek.
Katonatisztként is rendszeresen visszajártam mind Leningrádba, mind pedig Berlinbe. Egyszer az a gondolatom támadt, hogy a Szovjetúnióból egyenesen az NDK-ba utazzak, mégpedig hajón. Mindkét ország a Balti-tenger partján van, hajók közlekednek és én még a tengeren soha nem hajóztam.
Így Leningrádban kimentem a kikötőbe, ahol találtam egy teherszállító hajót, amely az NDK-ba indult. A kapitány felvett a fedélzetre, és annak rendje és módja szerint elvitt Wismarba. Nagyszerű élmény volt.
Egy év múlva meg akartam ismételni az utat. Leningrád, kikötő, NDK teherhajó, mind a helyén. De ez a kapitány azonban egészen más volt. Azt gondolta, hogy fondorlatos módon, az ő hajója igénybe vételével Svédországba akarok szökni. Ilyeneket mondott: a svéd partok előtt hajózva majd a vízbe ugrom, és kiuszom. Ellenvetettem neki, hogy a víz hőmérséklete nem több, mint 6 C fok, szerinte ilyen hideg vízben mennyi ideig lehet úszni?
Utána azt mondta, hogy esetleg arra várok, hogy a hajó haváriahelyzet miatt kénytelen lesz kikötni egy svéd kikötőben, és akkor majd megszököm. Erre azt válaszoltam neki, hogy világútlevelünk van – a magyaroknak akkor már volt – mi a csudának kellene ilyen kacifántos módon Svédországba menni, mikor mehetek egyszerűen is?
Utoljára azt hozta fel, hogy ha a hajó elsüllyed, akkor az NDK államnak kártérítést kell utánam fizetnie. Visszakérdeztem: ez miért izgatja, hiszen ha a hajó esetleges süllyedését én nem élném túl, azt jó eséllyel ő sem.
Summa summarum: nem vett fel.
Ha innen oda nem sikerül, akkor sikerül onnan ide, fordítok az irányon. Úgy döntöttem, hogy nem a Szovjetúnióból utazom az NDK-ba, hanem az NDK-ból a Szovjetúnióba, nevezetesen Rostockból a dán szorosokon át, a Skandináv-félszigetet megkerülve, Murmanszkba. Akkoriban ebben a viszonylatban nagy szén és ércszállító hajók közlekedtek, és lehet, hogy még most is járnak. Így a következő évben ismét nekivágtam.
A második leningrádi kapitányból kiindulva életbiztositást kötöttem és beszereztem egy, a skandináv országokba szóló vizumot. Ekkor már a katonai akadémia hallgatója voltam, és a parancsnokom igen furcsállotta, hogy minek nekem skandináv vizum, de végül csak aláírta az engedélyt, hogy mehetek Nyugatra.
Irány Rostock. A kereskedelmi kikötőben ott áll a hajó, amely az előzőekhez képest óriási – mégiscsak óceánjáró – és három nap múlva indul. Megkerestem a kapitányt. Azt mondta, van hely, fel is vesz, de hozzak egy engedélyt az NDK hajózási társaságától, a DSR-től. Egy teljes munkanapot töltöttem a rostocki irodaház folyosóin, egyik szobából ki, a másikba be, és végül az a döntés született, hogy ők csak akkor adnak engedélyt, ha a kereskedelmi minisztérium jóváhagyja.
Irány Berlin, a kereskedelmi minisztérium. Újabb bolyongások mindenféle irodákban. Mehetek, de szükséges hozzá a Külügyminisztérium engedélye is.
A Külügyminisztériumból átküldtek a Német Szocialista Egységpárt székházába. Itt először azt közölték velem, hogy ez nem egy utazási iroda, „keine Reisebüro”, de végül leültettek a fogadószobában. Az ügyem áttanulmányozására jött egy elvtárs a tengeri kereskedelmi-szállítási osztályról, odajött a párt külkapcsolati osztályának a magyar referense, és odahivatták a magyar nagykövetségről a konzulhelyettest is. Később felismertem, hogy ez a külkapcsolati referens lett az NDK utolsó magyarországi nagykövete.
A konzulhelyettes szakszerű tolmácskodása mellett egy csomó kérdést tettek fel. A kérdések lényege a következő volt. Ki vagyok én, miért akarok a Szovjetúnióba utazni, miért akarok pont egy NDK hajóval utazni. A konzulhelyettest pedig még külön is érdekelte, hogy miért zaklatom én az NDK különböző hatóságait.
Mire idáig eljutottunk, bizonyossá vált, még ha engedélyeznék is az utat, már nincs esélyem arra, hogy elérjem a hajó indulását. Ekkor azt mondtam – remélem, a konzulhelyettes lefordította – csináljanak a hajójukkal amit akarnak, nekem már nincs dolgom magukkal. Felálltam, és otthagytam őket.
A konzulhelyettes mindenesetre megírta a történteket Magyarországra. Katonai előljáróim komoly fegyelemsértésnek fogták fel az ügyet, az NDK állami szerveinek zaklatását, és ez az indok megjelent a későbbi leszerelésemben is.
Skandináv vizummal a zsebemben azonban nem akartam úgy elmenni Berlinből, hogy a vizumot veszni hagyjam, és ne próbálkozzak legalább Nyugat-Berlinbe átmenni. A Friedrichstrassen felültem az átmenő S-Bahnra, mentem két megállót, és kiszálltam. Nyugat-Berlin közepén találtam magamat, előkelő, nagyvárosi környezetben. Nagyjából két órát járkálhattam, amikor egyre jobban rámtört a pisilhetnék, a Kelet-Berlinben megívott sör kifelé kívánkozott. És sehova sem tudtam menni. Nem tudtam, hogy bemehetek egy áruházba, vagy egy McDonald’s-ba, ahol ingyen lehet használni a mosdót. Egyfolytában az járt az eszemben, hogy bár van a pénztárcámban 100 dollár és egy csomó NDK márka, de nincs húsz nyugatnémet pfenningem. Kénytelen voltam visszaülni a vonatba, átutazni Kelet-Berlinbe, és használni a Friedrichstrasse vasútállomás mosdóját. Így természetesen a vizumom elszállt, nem mehettem vissza. Annyira megalázva éreztem magam, hogy leültem a földre és elkezdtem sírni.
Ugyanebben az évben írtam levelet Grósz Károly elvtársnak, és javasoltam, hogy oszlassák fel a Munkásőrséget és a Határőrséget. A határőrizet megszüntetése mellett érvelve kifejtettem: csak az NDK állampolgárok rendszeren belüli tartása érdekében funkcionál...
Rövid úton az elmeosztályon és a hadseregen kívül találtam magamat.
Horn Gyula ekkor volt külügyminiszter. Az NDK-ban is felpörögtek az események, és megkezdődött az NDK állampolgárok mindent elsöprő nyomása a határok átjárhatóvá tétele érdekében. Végül a vasfüggöny átvágásra került, és nemsokára leomlott a Fal is.
A Fal leomlása után néhány héttel még egyszer voltam Berlinben. (Azóta sem) Az éppen felszabadult Berlin csodás volt.
Soha nem fogom elfelejteni, hogyan vásároltak vonatjegyet az Ostbahnhofon az NDK-s fiatalok a frissen kinyílt nyugati irányokba. A jegypénztárosok kiválóan ismerték a Berlin-Prága-Budapest-Várna vonalat, de ezen túl jóformán semmit, és akkor még számítógépük sem volt a többi viszonylat irányába. Az utas bemondta, hova és mikor szeretne utazni. Az NDK-s jegyeladó áttelefonált a nyugat-berlini kollégájának, aki számítógépen lekérte a helyet és lefoglalta. Aztán Nyugat-Berlinből visszatelefonáltak, és az eredményt lediktálták. Az NDK-s pénztáros pedig kézzel kitöltötte a jegyet.
Ez természetesen csigalassúságú volt, de mégis mámorító. Az emberek oda vehettek vonatjegyet, ahova akartak.
Nem siratom vissza az NDK-t. Ettől függetlenül szeretem a himnuszát. Gyönyörű a dallama, gyakran meghallgatom. https://www.youtube.com/watch?v=bWe6k1F5WKQ
Horn Gyula a XIII. kerületben levő Honvédkórházban hunyt el. Engemet itt minősítettek elme zavartnak. Bár jogosult lennék a kórház használatára, mégsem élek vele. Ebben az ügyben nem keresem a párhuzamot.
Horn Gyula a XIII. kerület díszpolgára is volt. http://www.budapest13.hu/13kerulet/diszpolgarok/2004
Nem tudom, kire mit hagyott, és itt elsősorban a szellemi örökségére gondolok. Én a drótvágó ollójára tartok igényt.
A XIII. kerületben két olyan szögesdrót kerítés van, amelyet - Horn Gyula szellemében - le akarok bontani.
Az egyik a Csángó-Gidófalvy lakótelepen levő, volt Kék Iskola, jelenleg Prevenciós Központ kerítése, amelynek tetején három sor szögesdrót van. A kerítés mindkét oldalán levő terület az önkormányzat tulajdona, a kerítésen kívül park van, belül pedig rekreációs célú zöldfelület és felnőttjátszótér. Ennek a kerítésnek – és tetején a szögesdrótnak – a fennmaradását megítélésem szerint semmi nem indokolja.
A másik szögesdrót kerítés már egy kicsit rázósabb, ugyanis az orosz iskola kerítése a Vágány utcában. Itt a kerítés tetejére van felhegesztve egy szögesdrót henger, aminek funkciója nem igazán egyértelmű: vajon arra szolgál-e, hogy az orosz területre senki ne menjen be, vagy arra, hogy az orosz területről senki ne jöjjön ki. Egy biztos. Méltatlan Oroszországhoz, és méltatlan a XIII. kerülethez. A vasfüggönyt, a gulágok és a koncentrációs táborok kerítését, az első és második világháborúk szögesdrót műszaki akadályait idézi, mindazt, amit el akarunk felejteni, és életünkből, valamint gyermekeink életéből véglegesen száműzni.
Van még mit vágni Horn Gyula drótvágó ollójával!
