Április 20-án délelőtt, a Föld Napja alkalmából környezetrendezést szervezett a  XIII. kerületi önkormányzat a Népszigetre. Ennek keretén belül a résztvevők a szemetet szedték össze a sziget fő utcáján és a Duna partján.  Ezen vettem részt én is.

A vasúti hidon mentem be a szigetre, a kecskefarm előtt az aktivistáktól kaptam egy fél pár kesztyűt és egy műanyag zsákot, és máris elkezdhettem a szemétszedést.  Elég sokan gyűltünk össze, jöttek az emberek szólóban és jöttek csoportosan, de azért szemét jutott mindenkinek.

Jómagam a parton haladtam, és mire elértem a másik hídig, sikerült egy jó fél zsákra való szemetet összegyűjtenem. A hídnál egy konténer volt, és jó néhány ismerős a XIII. kerületi közterületi divíziótól, és ott volt régi ismerősöm, Erdős László is, a XIII. Kerületi Lokálpatrióták Egyesületének  aktivistája, korábbi önkormányzati képviselő. Bár személyesen szinte minden jelenlegi képviselőt ismerek, nem láttam ott közülük senkit.

Volt bubis és nem bubis ásványvíz is, a poharakat is zsákba dobálhattuk, szóval minden úgy volt megszervezve, ahogyan a nagy könyvben meg van írva.

A part és az út fel lett takarítva – ezért is mentünk – de az örömöm  mégsem volt igazán felhőtlen. A Föld napja volt, és a föld tiszta is lett, no de a víz! A szigethez négy hajó és egy stég is ki van kötve – tartok tőle, hogy mind szabálytalanul – és a rögzítő kötelek nagy mennyiségű uszadékot fogtak meg, amely között rengeteg volt a szemét. Lehet, hogy ezt egy következő alkalommal , a Víz Napján fogják-fogjuk kitakarítani?

A Népsziget – bár nyílott a tavasz és rengetegen kirándultak is, - számomra erősen lehangoló. Az előbb említett nagyon rossz állapotban levő hajók, fedélzetükön a rengeteg lim-lommal, valamint a katasztrófális állapotban levő stég a Duna partot egyszerűen tönkreteszik. A parton is rozsdásodik egy gazdátlan kikötőszerkezet, nem tegnap óta van ott, az bizonyos.

A parti sétány fái közül több kidőlt, vagy állva meghalt. Valakinek el kellene vinni őket onnan. Nyílván nem önkéntesek fogják megtenni, műanyag zsákokkal a kezükben.

Van a parton két használaton kívüli kútház. Ki fogja lebontani őket?

Szívdermesztő látvány a MÁV Vízmű területén a halott erdő. Tudomásom szerint környezetkárosítás miatt per van folyamatban a vasúttársaság ellen, de bármi is lesz a per végeredménye, ismerve a vasúttársaság pénzügyi helyzetét és a magyar vasútak általános állapotát, nem hiszem, hogy erre az erdőre valaha is költeni fognak. Egyetlen számbajöhető pénzforrás van a revitalizálásra – az önkormányzat költségvetése.

Sok embernek tetszenek a kecskék, de a kecskefarmot jelenlegi állapotában méltatlannak érzem a XIII. kerülethez. El sem hiszem, hogy ez egy kerületben van a Váci út csoda-palota irodaházaival.

Az egykor a szigeten működött hajógyári csarnokok közül az egyiken új tető van, de a többi romos. Ki van írva, hogy eladó. Kinek kellhetnek ezek a romok és mit kezdhetnek velük?

A szigetet a Meder utcai hídnál hagytam el. A szervezők megkértek, hogy a hídon is szedjem össze a szemetet. Egy zsákkal össze is gyűlt. A híd lábánál valóságos szabadtéri kocsma működik, milliónyi eldobott borosüveg – és erős vizeletszag valamint számos helyen fekália. Azt mondják, a szigeten lakó hajléktalanok csinálják. Ebből a dimenzióból nézve a hajléktalan-kérdést, nem igazán a Város Mindenkié nagyívű programja jut az eszembe.

Ahogy jövünk a Duna Pláza felé, a Marina part mellett haladunk el. A kiépített új városnegyed néhány szép háza nem tudja feledtetni, hogy az ide tervezett házak döntő többsége nem épült fel, jól láthatóak a hatalmas üres telkek.

És ott van a műemlék-védelem alatt álló fa-szerkezetű egykori gyárcsarnok. Utolsó óráit éli, agonizál, nem csodálkoznék rajta, ha egyszer valaki felgyújtaná. Sem műemlékként, sem pedig ingatlanként nem őrzi senki. Európa jobbik felén ilyen épületben múzeum, közintézmény , stb. lenne, nálunk meg? Nézzék meg maguk.

§§§

Megboldogult úrfi koromban április 22-e Lenin születésnapja volt. Igazából most is az, de akkor ez fontos esemény volt, meg is ünnepeltük, munkával. Ugyanazt csináltuk, mint jelenleg a Föld Napján, kötelező-önkéntesen takarítottunk, és ezt kommunista szombatnak hívták. Ezért is poénkodtam a címben: szocialista kerület, szocialista szombat.

Leningrádban jártam egyetemre, és ott, Lenin születésnapján, a kommunista szombaton,  városszerte takarítanak. Nagyjából ekkorra olvad el a hó, ami egyébként október vége, november eleje óta szokta befedni a várost. Ott fenn északon hosszú a tél.

Szóval, kommunista szombat, április 22. Nekünk, külföldi diákoknak sajátos módon kedveskedtek: a Szmolnij előtti téren dolgozhattunk, gereblyéztünk, sepregettünk.

1917-ben a forradalom ideje alatt Lenin a Szmolnijból irányította a felkelést. Később ez az épület lett a városi pártbizottság székháza, „Leningrád szíve” . A Szmolnij előtti tér ennek megfelelő szakrális hely, a budapesti Kossuth tér ottani megfelelője.  Szóval itt sepregettünk és gereblyéztünk.

Én 1973 és 1978 között tanultam a Szovjetunióban.  1971-ben véres háború dúlt India és Pakisztán között, melynek következtében az egykori Kelet-Pakisztán elszakadt az anyaországtól, és Banglades néven új állam alakult. Az elszakadni készülő Kelet-Pakisztán tartományban a civil lakosság körében a pakisztáni kormányerők közel három milliónyi halottat eredményező rémtetteket vittek végbe.

Kezdetben Banglades a szocializmus útjára lépett. A tervgazdálkodás módozatainak kitanulására szakértőket küldtek a Szovjetunióba, és ezek közül ötvenen a mi iskolánkba érkeztek. Természetesen nem tudtak oroszul, a tanárok tolmácsok segítségével oktatták őket.

Ezek a bangladesi diáktársaink is velünk voltak, amikor 1974 április 22-én kivonultunk a Szmolnij elé takarítani. Belevegyültünk a többi egyetemről érkező külföldi diákcsapatok tömegébe, és egyszer csak azt látjuk, hogy a mi bangladesi diáktársainknak nagyon villog a szeme, izgatottan kiabálnak, és erősen felhevülve hadonásznak a seprűkkel és gereblyékkel.

A nyelvi nehézségek ellenére – mi nem tudtunk angolul, ők nem tudtak oroszul – lassan kiderült az izgalom oka. Az egyetemünk részére kijelölt terület mellé a Leningrádi Műszaki Egyetem diákjai kerültek – valaha itt tanított Mengyelejev – és ezen diákok között egy csapat pakisztáni is volt, akik egy nagy zászlót is hoztak magukkal. A bangladesiek, meglátva ezt a zászlót, szinte önkivületi állapotba kerültek. Elmondták, hogy a nemrég végetért háborúban ilyen zászlók alatt gyilkolták honfitársaikat, és a diákok között is jó néhány olyan van, akiknek a hozzátartozóik is áldozatokká váltak. A két csapatot végül szétválasztották, tettlegességre nem került sor, de a hadonászó, kiabáló fekete emberek sokáig emlékezetesek maradtak számomra. A véletlen hozta találkozás mindenki számára egy pillanat alatt élményszerűvé tett egy távoli háborút.

Hozzátartozik még a történethez, hogy 1975 nyarán a diákok hazamentek nyári szünidőre. Augusztusban katonai puccs tört ki, a miniszterelnököt családjával együtt meggyilkolták, az ország új politikai pályára lépett. Az ötven hallgatóból szeptemberben csak egy jött vissza. Mindenki csak találgatott.

Vajon ott, Bangladesben szedtek-e szemetet a Föld Napján?